Minden vidéknek megvannak a maguk gyöngyszemei, nékünk a Zala völgye az. Mindenévben más arcát mutatja számunkra, ezért a novemberi túránkat Csáford - Zalabér hegyes- dombos lankáira terveztük. Az időjárás nem volt kegyes hozzánk, megkésve ugyan, de november végére megérkezett az igazi ősz. Megfagyott egy kicsit, majd végtelen hosszú ideig a köd szitált.  Az idő alig akart enyhülni, november 23-ára az előrejelzés is esőt ígért. Bizakodásunk azonban meghozta a túrához megfelelő időt. Igaz, reggel 9 órára meghirdetett találkozóra kevesen gyűltünk össze, de így családiasan is neki vágtunk a túrának. Menetrendszerinti buszjárattal érkeztünk Aranyodra, hol egykor a jobb időket megélt Zrínyi csárda volt.  Ott neki vágtunk az emelkedőnek, mely Csáford községet rejtette előlünk. A Szélmente soron felkapaszkodtunk a hegy tetejére, előttünk Zalaszentgrót városát vastag köd takarta be, a tájból alig lehetett látni valamit. Beértünk Csáfordra a környék egyik legnagyobb kiterjedésű falujába. Lakói egykor szőlőt műveltek és finom gyümölcsöket termesztettek, mostanára azonban ennek csak nyomaival találkozhatunk. Az egykori virágzó hegybirtokokat az erdő foglalta vissza.  A községet egy kispatak osztja ketté évszázadok óta. Bal és jobb partján sorakoznak a lakóházak, melyek telkei a közeli dombtetőre is felfutnak. A falu közepén lévő játszótéren pihentünk meg egy kicsit, hol elfogyasztottuk a reggeli elemózsiánkat.  Közben kicsit a felhők is ködbe burkolóztak, az eső is szemerkélni akart, de az erőlködő Nap sugarai nyugalomra intette a csintalankodót. Érdemes megnézni az itt felállított játékokat, hogy a hulladék anyagokat milyen ötletesen lehet felhasználni.  Autógumikból és műanyagcsövekből egy egész állatkert született. Utunkat Kiscsáford irányába folytattuk. Az erdő szegélyén lévő fákat az indák sűrűn beszőve mesebeli alakokat idéztek elénk: démoni madarak formájában.  A kis településrész határát elérve megpihentünk egy kicsit, és a távolban Zalabér házait kémleltük a nagy ködön át, de nem láttunk semmit. Néhol a zöldellő vetések foltjai jelezték a termőföldeket, egy-egy sárgálló erdősáv pedig még a hosszú ősz nyomait őrizte. December már itt kopog valahol a határban, és talán meg is érkezik a télapó szánján. Ma még ősz van, és még nyílnak a kései vadvirágok, a csendet néha egy ölyvpár vijjogása szakítja meg, és a túrázó gyerekek zsivaja, ahogy egy-egy vadászlest próbálnak birtokba venni.  Közben nagy étvággyal fogyasztjuk el a finom mandarin szeleteket, melyeket Éva nénitől kaptunk. A kora délutáni órákban értünk el úticélunk végét: Zalabér mezővárosát. A község közepére érve még egy kicsit „kitomboltuk” magunkat a játszótéren és élményekkel gazdagon tértünk haza Pókaszepetke.  Januárban újult erővel folytatjuk a környék felfedezését a Zala folyó ölelésében, amely óvón vigyázza évszázadok óta szülőföldünket.